Mosolyka - kerekesszekkel a vilag! :)

Ket nappal ezelott, Evi egy kedves olvasom kerdezte meg, hogy ismerem-e Mosolykat es hogy erdemes lenne beszerezni a konyvet. Akkor meg nem tudtam, hogy ki az a Mosolyka, soha nem is hallottam a neverol. Csatolta a facebook linkjet is: https://www.facebook.com/mosolykaaa. Igy maris rakerestem, meg a google-ben es youtube-on is. Itt a blogja: http://mosolyka.blog.hu/. Konnyezvel olvastam a sorait, Fanni egy csupa mosoly, kerekes szekes lany, akinek minden nap egy ujabb csoda. 18 evet josoltak neki az orvosok, de ma mar 25! :) Megtanult annak orulni, amije van, es nem azon szomorkodni ami hianyzik az eletebol. Csodalatos lany, tele jokedvel es szeretettel. Tanulhatnak az emberek tolle. Mindenkepp beszerzem a konyvet a nagy ut elott. Mar alig varom, hogy olvashassam sorait.... erot es hitet ad! 

"Olyan gyorsan repült az idő. Egyik nap arra eszméltem, hogy már csak egy hónap választ el attól, hogy betöltsem a tizennyolcat. Amikor nagykorú leszek és egyben véget ér számomra a játék. Vegyes érzéseim voltak. Kavargott bennem minden.

Féltem nagyon, de közben izgalommal töltött el a tudat, hogy nemsokára nagykorú leszek. De vajon leszek-e? Legalább pár órára! Nyilván tudtam, hogy velem nem úgy fog történni, ahogy a mesékben. Nem úgy, mint Hamupipőkével, hogy mikor éjfélt üt az óra november tizenhetedikén, vége lesz mindennek. De mivel semmi sem volt biztos, egyre izgatottabb voltam. Sokat gondolkodtam. A felmerülő kérdések csak úgy cikáztak a fejemben. Tényleg ez lesz az utolsó születésnapom? Fájdalmas lesz, vagy csak elalszom egy szép nap után, és soha többé nem kelek fel?

Emlékszem, sokszor csak feküdtem csendben az ágyamban, már a tévét is kikapcsoltam, mindenki aludt körülöttem. Nekem azonban járt az agyam. A legnyomasztóbb kép az volt, hogy a szeretteim belépnek majd a szobába, ahol a holmijaim vannak, de én már nem vagyok. Legtöbbször az üres székemet láttam, amibe már soha nem fogok beleülni. Majd elképzeltem, ahogy dobozokba pakolják az emlékeim darabjait. Láttam, ahogy lelassulva, kisírt szemekkel válogatnak, miközben próbálják visszatartani az újra és újra kicsorduló könnyeiket. Ezek a képek voltak azok, amiktől összeszorult a szívem. Ilyenkor hullottak a könynyeim, és a párnámba bújva igyekeztem tompítani a zokogást. Erősnek kellett lennem. Nem hagyhattam, hogy azt lássák rajtam: félek. Nem félek! Gyakran mondogattam ezt magamnak.

Azt éreztem, hogy bizonyára nekem a legkönnyebb. Hiszen amíg lehet, kiélvezem az élet minden apró örömét, és ha majd menni kell, bár nem szívesen, de millió csodás emlékkel a tarsolyomban hagyom itt a világot. Ők viszont itt maradnak. Nekik fájni fog, nekem viszont akkor már nem. Én nem érzek hiányt, de ők érezhetnek…

Majd rájöttem valamire. Én már így is rengeteget kaptam az élettől, és számtalan felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. Megismerhettem a barátaimat, akiktől annyi mindent tanultam és olyan sokat nevettem velük. Megtudtam, milyen szeretni és szeretve lenni. Boldog voltam. Biztos lehettem benne, hogy hagyok bennük legalább néhány kedves emléket. Gyakran kértem őket, hogy inkább arra gondoljanak, mennyire szerencsések, mert nekik még van idejük újabb és újabb élményeket átélni. Még bármit megtehetnek, amire igazán vágynak. Kértem, ha már így kell lennie, hozzák ki belőle a lehető legjobbat. Nézzék a dolgok jó oldalát! Mert van! Mint mindennek. Éljenek tovább úgy, hogy ne vegyék természetesnek az életet, mert nem az! Hiszen bármelyik pillanatban véget érhet. Nem a haláltól kellene igazán félni, hanem attól, hogy sosem kezdünk el élni…"

Reszlet a Te dontesz cimu konyvebol. 

Evi, meg egyszer nagyon szepen koszonom, hogy megismertetted velem Fannit! Halas vagyok erte!

Nagy oleles mindenkinek!

Dalmi